Max Lucado: Értékes vagy

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.

A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.
A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.

Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.
– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!
Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.
– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.
– Élit?
– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.
– De miért?
– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!
Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.
De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.

Ekkor meghallotta a nevét.
– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.
Pancsinelló megállt.
– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!
Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.
– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.
– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!
Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.
– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!
– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!
– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.
– Tényleg?
– Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!
Pancsinelló felnevetett.
– Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?
Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta Éli.
– Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák – mondta Pancsinelló.
– Tudom. Mesélt rólad.
– Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?

A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:
– Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.
– Micsoda?
– A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?
– Hát, még nem nagyon…
Éli elmosolyodott.
– Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.
Éli letette Pancsinellót a földre.
– Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
– Azt hiszem, komolyan mondja!
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

---

....a jóság híre

...Tudod, kisfiam, a világon nagyon sok a csalán, a tövis, a gyom. Mert az emberek sokkal több rosszat cselekszenek, mint jót. És a csalán, a tövis meg a gyom a rossz cselekedetek nyoma ezen a földön.De láthatod, hogy pillangó is van azért. A sok kicsi pillangó a sok kis jóság hírét hordozza magával. És vannak aztán szép, nagy, tarka szárnyú pillangók: ezek a ritka, nagyon jó cselekedetek. Minél szebb és nagyobb jót teszel, annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl a nyomában.Igyekezz, kisfiam, hogy amerre jársz, sok pillangó legyen. Ne lépj reá a csigára, hanem tedd félre az útból, hogy más se léphessen reá. És ebből újra megszületik egy pillangó.Bárki, ha bajban van, segítesz rajta, ugye? Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó viszi hírül.

Wass Albert: Tavak és Erdők könyve

Feketeribizlitől hoztam

Ezt a bejegyzést a Szirkablogban találta. Köszönöm! Nagyon köszönöm!!! :)))

"Nem azért vagyok boldog, mert könnyű az életem. Nem is tudom, van-e olyan, hogy könnyű élet. Nekem sosem volt. Szerintem az ember mindig keres magának "feladatot" és azt éli meg nehéznek, amiben éppen van.

Nem könnyű persze, de kihívások nélkül siker sincs, és engem a sikerélmény éltet. Ha csak annyi is, hogy finom kenyeret sütöttem, hogy sikerült rávenni Szirkát az átöltözésre vagy ha az esti fáradtság nem feszültségbe torkollik, hanem nevetésbe.(...)

Mert én is attól töltődök fel, hogy Ármin a tükörben átkukucskál a flakonok között, rám nevet és a világ legaranyosabb hangjait adja ki, attól, hogy Szirka örül a fluoreszkáló kiskacsának, amit ma vettünk neki 55 forintért, üldögél vele a sötét fürdőszobában a kádban és ha felgyújtjuk a villanyt, mondja, hogy még és a kacsa mellé még az ágyba is hajlandó befeküdni magától - ilyen apróságokkal pedig tele van a nap. Hol a szívemet melengetik, hol megnevettetnek és következő fél órára megint van energiám.(...)

Amit nem lehet, azt nem is kell. Nem lehet mondjuk elvégezni a házimunkát, míg szoptatok, de nem is kell házimunkát végeznem, míg szoptatok. Én döntöm el, hogy megfosztanak a tevékenykedés lehetőségétől vagy kapok egy kis pihenőt. Az is csak rajtam múlik, hogy Ármint újra szoptatni kell, újra sétálgatni kell vele a karomra fektetve vagy még szoptathatom és még felvehetem, érezhetem az illatát, a bőre puha melegét. Én döntöm el, hogy robot vagy ajándék.

Mikor is lennék boldog, ha nem most? Máskor nem lehet. Majd boldognak lenni nem boldogság.

És azok az örömök, amiket most tartogatnak ezek a nehéz hétköznapok, nem jönnek vissza sosem. Most lehet puha talpikókat puszilgatni, pihehajakat simogatni, pocakokat csiklandozni, mesét olvasni. Néha persze jólesne, ha beülhetnék valahova egy szuper jegeskávé desszertre, végig aludhatnék 8 órát, Andrissal moziba, étterembe mehetnék (és nem kellene a pincért minden fogásról kifaggatni, hogy mi van benne), vagy csak úgy leülhetnék egy padra és nézhetném az embereket, egész nap olvashatnék, délután a teraszon teázgatnék, elmélyedhetnék és verseket írnhatnék - de most nem ezeknek van itt az ideje. Eljön majd az ő idejük is, amikor meg talpikók nem lesznek már, meg csiklandozások.

Vágyakozni mindig lehet másra, akármilyen jó életünk is van, de kötözni való bolond lennék, ha a jelen örömeit odaadnám a hiábavaló sóvárgásért."

Bakonynána

„ – A jó, ha útjára engeded, mindig legyőzi a rosszat
– Mondta mély dörmögő hangon az öreg, mint ahogy a fény legyőzi a sötétséget. Mondom, ha útjára engeded. Mint ahogy a tiszta tükör útjára engedi a fényt, odatükrözi, ahova irányítod.
A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a napfény, gyerek. Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten megteremtett, s akkor tied lesz az Ő jóságos ereje, tied lesz mindég, továbbsugárzása… Nehéz ezt felfogni, tudom – tette hozzá kis szünet után -, pedig ebben rejlik a nagy titok… "

Was Albert: Hagyaték